... ami eszembe jut...

Az emberek két táborra oszlanak az abortusszal kapcsolatban. Ez a két tábor folyamatosan harcol egymással, vitatkoznak és érveket hoznak fel. Bármennyire is különbözik a két oldal álláspontja és egyéb erkölcsi beállítottsága, közös bennük az, hogy mindkét oldal elfogadja azon érvek súlyát, hogy egy komoly erkölcsi határt lépünk át amikor kialakul az embrió idegrendszerének kezdeménye és már fájdalmat érez. Ennek az érvnek még akkor is óriási ereje van, ha az ellenérveket még súlyosabbnak tartják.

Az abortuszellenesek életvédőnek hívják magukat, az életet olyan automatikussal azonosítva az emberi élettel hogy még csak érveket sem hoznak fel mellette. Ennek értelme is van, ha figyelembe vesszük, hogy ők sem fotoszintézissel táplálkoznak, a többségük még csak nem is vega. Viszont azok az állatok amiket megesznek sokkal több fájdalmat és félelmet éreznek, mint az abortált embrió, és semmi értelmes okunk nincs az állatok halálát az emberi embrióétól ilyen élesen megkülönböztetni. Egy kifejlett ember lehet egy szinttel fejlettebb mint egy felnőtt marha, de ez az emberi embrióról már nem mondható el. És egy emlősállat megevésével sokkal "fejlettebb" élőlényt pusztítunk el, mint egy abortusszal.   

Ebből az érvből nem próbálom levonni a következtetést, hogy többé nem szabad állatot ennünk, és azt sem hogy nyugisan öljünk embriókat.Létezik egy harmadik érv is, a szubjektív érvelés: nekem nagyobb fjdalmat okoz egy embrió pusztlása mint egy marháé, ezért marhát ölök embriót pedig nem, vagy legalábbis támogatom marhák megölését, mert személyesen megoldani túl finnyás vagyok. Innentől kezdve viszont szertefoszlik a jó és rossz fogalmára alapozott erkölcs, és az általános, mindenkire érvényes erkölcs is. Maradnak a többség szabályai.

Ha már moralizálásról an szó, én nem is a megevett állatok halálát tartom igazán problémásnak. Végiggondoltam a különböző oldalak és pártok álláspontjait, és próbáltam összakapni valami általános álláspontot, ami most vagy tükröződni fog ebben az eszmefuttatásban vagy nem.

Szerintem vehetjük alapnak, hogy mindenki meghal egyszer, az emberek is, a halál sose szép és fájdalommentes, és a meghalónak a halál előtt közvetlenül  már az is mindegy, hogy a tartálykocsi gázolta el, időskori szívrohamban huny el vagy esetleg villamosszékben végzik ki. Előtte fél és fájdalmai vannak, szinte biztosan, és ez a fejlettebb állatokra is ugyanúgy igaz mint az emberekre. És itt még nem is beszéltünk a rákban  vagy hasonló évezetes beteségben való hosszú haldoklásról, ami egyértelműen az ember sajátja, mert őt a végsőkig életben tartják, ellentétben az állatokkal. Minden más fajt vagy megesz valami egyéb élőlény ha legyengül, vagy nem tud táplálékot szerezni és abba hal bele, satöbbi, és ezek mind sokkal gyorsabb halálnemek. Ebbe a sorba különösebb problémák nélkül beleillik az, ha árammal vagy böllérkéssel végzik ki, akármennyire is csúnya látvány egy olyan embernek (nekem is), aki rendesen sosem lát halált, vagy csak filmekben, "szórakozásképp", ahol vagy semmibe veszi (amikor gonosz bűnözők halnak "jogos" halált tűzpárbajban), vagy sírdogál rajta (igen, ez is a szórakozás egy formája, hát normálisak vagyunk, emberek?!), amikor a jó hős vagy hozzátartozója haldoklik, miközben megható dolgokat mond. Innentől kezdve jó eszköz a sötétzöldek kezében az állatok kivégzésének látványát mutogatni, és ez alapján kíméletesebb halálnemet kisírni nekik. Ami egyébként rendben is van, de tuti ez a legfontosabb?

Ezek az állatok anélkül halnak meg, így vagy úgy, hogy valaha is normális életük lehetett volna. Úgy nőnek fel és élnek (már ameddig) hogy sosem mozogtak szabadon, nem legeltek vagy vadásztak, nem voltak "szerelmesek", akármit is jelent ez az adott fajnál, és sosem voltak gyerekeik. Olyan helyeken élnek, ahol megfordulni sem tudnak, vagy olyan szűken összezsúfolva hogy idegbetegségükben megcsonkítják egymás, mint a süldő malacok teszik. Na de malacok "arra valók"? Volt kutyája már a kdves feltételezőnek? Nekem malacom is volt, és egyforma okosak...

Egyszer beszélgettem valakivel, ő mondta hogy ahol lakik kutyasétáltatás közben mindig lát egy földszinti lakásban egy kutyát. A kutya az ablakban ül, a konyhapulton, és onnan néz kifelé. Sohaem volt kint, a lakásba szarik, a gazdája takarít utána amikor hazaér melóból.A szemével él. Ezen a sztorin a legtöbb ember elszörnyülködik, ugye? Én speciel azt kívánom a gazdájának hogy éljen ugyanúgy. Szűk helyen szarjon maga alá, évekig tökegyedül nézzen ki az ablakon, mozgás nélkül, önmegvalósítás, játék nélkül, miközben egyetlen személlyel találkozik csak, akit nem ő választott, és vele is csak ritkán (a kutya mellesleg szociálisabb lény az embernél, neki ez rosszabb). 

A sztoriban a legszarabb az, hogy a hasonló intelligenciájú disznóknál a bio, állatkímélő tartás, amit disznómenyországnak kiáltanak ki és ultimate célnak tűznek ki a sötétzöldek, ennél sokkal rosszabb körülményeket biztosít. A disznó ugyanúgy társas lény mint a kutya, ugyanúgy érdeklődő a világ iránt. És akár hiszik akár nem, ő is utál maga alá szarni és belefeküdni, csak nincs választása. Bárki a kedves olvasók közül ezt tenné a helyében, ha így nőne fel és így élne. És most még a bio, állatbarát haszonállattartásnál tartunk, a többit nem is részletezném, de elképzelhetjük, milyen, ha a bio disznótartás annyival jobb nála hogy szent célnak nevezik ki és annyival költségesebb nála hogy senki nem csinálja.

Elértünk a skála aljáig. A kutyáknak sokkal rosszabb élete van átlagosan mint az embereknek, a kóbor kutyáknak még rosszabb, viszont nekik van esélyük a normális élethez hasonlóra, bár tényszrűen kevés. A falusi kóbor kutyák kommunkiálnak a fajtársakkal és szaporodnak is, nekik olyasmi az életük mint a vadállatoknak. Náluk sokkal rosszabb dolga van a bio gazdaságokban tartott haszonállatoknak, és ennél is százszor rosszabb a standard haszonállatoknak az élete. Ehhez képest óriási felhajtás van a haláluk körülményei körül, ami a szerencsétlen éltüknek csak egy röpke pillanata, az életüket viszont mindenki leszarja... Disznókat nem kérdeztem a témáról, de én bizony simán becserélném az áramütéses halált a böllérkésre (vagy tetszőleges más sacc gyors halálnemre), ha cserébe mozoghatnék, barátkozhatnék és dughatnék, amíg élek. Szóljon, aki nem.

Így végiggondolva rengeteg ellentmondás van az emberek erkölcseiben, és az azzal kapcsolatos érveikben. ezek a sok ülönböző eszmerendszeren belül mindenhol ott vannak.

Voltaképpen miért csapnak ilyen óriási felhajtást a halál módjából az élet módjához képest, bármilyen élőlény esetén? Ha a halál módja ilyen fontos, akkor miért nem hagyják, hogy a rákban haldoklók kíméletesen, gyorsan és szenvedés nélkül menjenek el? Ha "Isteni parancs" hogy nem szabad ölni(embert), akkor miért küldenek kötelezően fiatal, ártatlan embereket háborúba hogy más fiatal ártatlanokat öljenek meg, és ugyanezek az emberek miért tiltakoznak embriók sokkal kíméletesebb halála ellen (és miért lőnek le olyanokat akik abortuszt végeznek)? Ha az állatoknak is jogaik vannak akkor miért vonatkoznak különböző jogok a hasonló intelligenciaszintű kutyákra és disznókra, vadállatokra és háziakra? Ha valaki azt mondja hogy a kutyája a barátja, ugyanúgy mint egy ember, akkor miért gondolja úgy, hogy a miskároltatásával még jót is tesz neki? Egy barátnak a véleményét általában figyelembe vesszük az ilyen kérdésekben, és jelentkezzen az a pasi aki ivartalaníttatná magát mert azzal megelőzhető a hererák...

A dolog így is vicces, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a legtöbb ember az összes ilyen eszmerendszerből birtokol egy kicsit, és mindet igaznak tartja, egyszerre. És közben nem is zavartatják magukat attól, hogy ezek összeférhetetlenek, vagy csinálnak rá valami légbőlkapott indokot, ilyen például az hogy Isten mondta, vagy hogy az ember egészen más mint bármelyik állat, vagy hogy a vadállat egész más mint a haszonállat, az utóbbi az arra való hogy megegyék de az őzikét tilos lelőni mert az aranyos...

Számomra viszont a felsoroltak durva ellentmondások, és az egyetlen értelmes válasz a miértekre az az érv amit általában a legértelmetlenebbnek tartanak: Csak. Mert kedvünk van hozzá.

Ha viszont tényleg ez az egyetlen értelmes érv akkor talán nem kellene logikára hivatkozni és érvnek nevezni a sok összelapátolt, egymást cáfoló szamárságot, ami a legtöbb ember agyában békésen éldegél egymás mellett, az "erkölcs" címke alatt. Ha értelmes lényeknek akarjuk nevezni magunkat, akkor az első lépések egyike lenne ennek a gubancnak a tisztázása. Vagy legalább annak a kimondása, hogy azért, mert "Csak. Mert kedvem van hozzá". Mert ez is egy álláspont, és legalább igaz is lenne. Ez sem tenné az embereket felsőbbrendűvé más létformákhoz képest, de legalább az értelem pislákolása láthatóvá válna...

Ennek a blognak az indítását egy, illetve kettő sajnálatos esemény ihlette. Az egyik a felmenőimmel való kapcsolatom nemlétének kiderülése, ez volt a közvetlen ok (igen, most jó negatív vagyok), a másik pedig ennek az előzménye, valami, ami számomra banális hülyeség, de úgy tűnik, a másik oldalnak már kevésbé.

A közvetlen ok úgy indult, hogy két napja mászkáltam  az Indexen, és ott szemembe ötlött egy hír

Tatárszentgyörgy nem éppen egy világváros,  70-80 nmes asztalosműhely kevés van ott, pláne nádtetős(ez nem divat arrafelé), meg annyi négyzetméteren felhalmozott faanyag sem jellemző. Ha mégis lenne, feltűnt volna amikor ott járok. Aztán itt van még a gáztartály is, ami szintén nem mindennapos.. szóval nagyon gyanús volt az azonosság. De hasonlóság ide vagy oda, az ember nem zaklat mindenféle gyanúkkal másokat este 11 után, tehát írtam egy e-mailt apámnak, amelyben linkeltem az indexes hírt, és rákérdeztem, hogy azonos-e. Nem válaszolt azóta sem. Viszont közben megjelent a sztorinak a folytatása is, amihez képet is mellékeltek, ez egyértelműsítette a helyzetet: azonos. A cikk írogat mindenféle több milliós károkat, ami valószínűleg stimmel is... apámék nem gazdag emberek, szinte biztos vagyok benne, hogy biztosításuk sem volt, szóval komoly a szívás. 

A ciki az egészben az, hogy apám azóta sem válaszolt az e-mailemre és fel sem hívott, sem ő, sem pl anyám, azaz gondolom semmi közöm hozzá. Definitív. Ebből arra következtetek hogy anyagi segítséget sem fogadnak el, pedig valószínűleg rájuk férne. Minden felnőtt embernek joga van egyedül szívni vagy akár éhnhalni ha akar, viszont van néhány kiskorú is arrafelé, akik testvéreim, és őket nem ér büszkeségből szívatni. Nem igazán tudom hogy mit kellene tennem, de gondolom ráér, nekem nem hiányzik a rosszindulat amivel reagálhatnak, már az eddigi adag is megfeküdte a gyomromat. 

Azért ciki dolog a hírekből értesülni az ilyesmiről. Elgondolkodtató.

Ha jól sejtem,  az egész kommnikációs válságot ez a kellmes párbeszéd okozta, itt a Karcolatokon.

Az alapja az volt, hogy felhívott apám, talán életében először, és lelkesen újságolta, hogy egy írásművét nagyon felértékelték, büszke rá, estleg menjek el és értékeljem én is. Meg is tettem, de a várakozásomban csalódtam: az írás nem volt igazán nagy szám, összecsapottnak tűnt. Ennél jobbat tudna kihozni a témából a képsségei alapján, ahogy ismerem, úgyhogy ennek megfelelően pontoztam is a dolgot, 5 csillagból négyre, bár személyesen kevesebbet adtam volna rá. Tettem ezt annak ellenére, hogy mindenki más nagyon méltatta, tippem szerint a divatos témaválasztás miatt, mert "irodalmi műnek" nem tűnik. Egyszerű sztorizgtásnak, élőbeszéd írásos átültetésének látszik, amit egyszer sem olvastak át utólag. Blogbejegyzésnek például teljesen jó lenne.

Szóval pontoztam, aztán hosszan írtam az indokaimról. Megdöbbenésemre negatívan, személyeskedően válaszolt, aztán pedig hamar eldurvult a dolog,  levélben pedig még több körben folytatódott, még kellemetlenbb hangnemben az ő részéről (én meg válaszoltam, eléggé felhúzva magamat, de tőlem telhető maximális objektivitással, ami úgy tűnik, csak nekem volt fontos). Érdekes módon nem a kritika volt a baj, hanem a konkrét értékelés, "karrier" okokból, amit most nem részletezek, mert nem akarom égetni. Mindenesetre az alázással, személyeskedéssel kevert burkolt fenyegetőzés nem motivált arra, hogy aktívan kérjem az értékelés levételét a honlapon. Viszont bármikor megtettem volna ha normálisan megkér, érdekes, hogy ennyire nem volt fontos neki a dolog.

A másik érdekesség, hogy furcsa íróközösség lehet az, ahol csak a tiszta ötcsillagos értékelés számít valaminek. A világon nincs olyan írás, ami mindenkinek tetszene. Miért kell ezt követelménynek támasztani, és főleg miért kapja meg mindenki? 

Nem tudom, milyen konklúzió vezethető le az egészből. Számomra meglehetősen érthetetlen viselkedés, ahogy egyes emberek dédelgetik a sérelmeiket, és elő-előkapják őket ha kell, ha nem. Az is érthetetlen, hogy miért kell becsapni magunkat. Jó játék bemagyarázni, hogy én vagyok a fasza, a tökéletes, és mindenkit aki nem ismeri el ezt, csak kicsinyes bosszúvágy vezérel? Így gyakorlatilag bármilyen  vágyálom belemagyarázható bármibe. Aztán, hogy mivégre..

A novellát ami kapcsán kezdődött sajnos törölték, viszont előzetesen elmentettem, úgyhogy itt mellékelem is:

Egy lány. aki...

Akkoriban pár hétig busszal jártam Pestre. Tanyán laktunk, 3-4 kilométerre a falutól, tehát a Ladámmal kellett menni a buszig. A falu „fehérebbik” felén parkoltam le, és onnan már gyalogoltam. Sok volt a roma, észnél kellett lenni. Faluhelyen nem annyira könnyen törik fel a kocsikat, de bennem volt a félsz. Nekem ennyim volt, és a keveset jobban kell vigyázni, mint a sokat. Emlékszem, esténként, amikor megjöttem, sokszor remegett a gyomrom, vajon mi vár rám. Kocsi, vagy csak valami hasonló.
Kellemetlen, ködös, didergős, novemberi reggelek voltak. Rátartással indultam mindig, mert az „orosz csoda”nem volt olyan fullextrás, mint a mai verdák, idő kellett neki, míg összeszedte magát. Ha olyanja volt, indított, ha nem volt hozzá kedve, szusszantott pár percet. Szóval gyakran volt nyugodt tíz-tizenöt percem a buszmegállóban. Ja és a buszmenetrend is sofőrfüggő vidéken. Az idegesebb alkatú sofőrök az első megállókban belehúztak, később negyvennel lődörögtek, hogy stimmeljen a menetidő. Érdemes volt időben ott lenni.
Sokan voltak mindig. Ez volt a „tisztviselőjárat”, ezzel utaztak a „nyolckor kezdők”, főleg a hivatalnokok és a diákok Dabasra. Jó kis gimnáziuma és pár ipari sulija is volt a kis mezővárosnak. Meg is telt csivitelő diákokkal a vidékiesen tágas megálló. A munkába menő felnőttek fásultan toporogtak, az etnikai rész harsánykodott kicsit egymás közt, de a kamaszok már éltek. Kihívás volt nekik minden nap, tombolt bennük az élet. A srácok nagyképűen húzódtak össze és meccsekről, verdákról dumáltak, persze csak fél szívvel, mert szemük mindig a csajszikat legelte. Azok pedig tudván, hogy közönségnek játszanak, tették magukat. Trillázva kacagtak, hátrarázták a hajukat, miközben a mell megfeszül és csábosan bering a csípő, egyszóval ment az örök játék. Volt köztük szőke, barna és vörös, de mind üde és élvezték a világot. Jólöltözöttek és ápoltak, persze csak amolyan vidéki módon. Tudták, hogy bimbódzó nőiességük pótolja sutácska sminkjüket és bíztak dezodoruk fedőrétegében. Ruhájukon is látszott, hogy faluhelyen azért nem olyan merev a divat. Van, aki kényelmesre vette a figurát, mert teltebb volt az átlagnál, a másik bedobta a nagyvárosi díva stílusát és csili-vili cuccosban hozta magát. Összeszokott csapatnak látszottak. Érződött, ha nem is egy suliba járnak, ismerik egymást. Szomszédok, falubeliek, fiatalok összetartoznak. Tudták, honnan jöttek és hová tartanak. Elvégzik a sulit, levadásznak egy rendes srácot, lesz gyerek és saját ház is, majd egyszer. Együtt voltak. Sulis tinik, akik a helyükön vannak.
Volt ott egy lány.
Olyan 14-15 éves lehetett, és nagyon szép. Gyönyörű hátközépig érő csigás fekete haja mindig szépen meg volt fésülve, de csak olyan kislányosan. Ruhája nem vallott gazdag szülőkre, szolidan divatos volt, enyhén kopottas és mindig kínosan tiszta. Érződött rajta a rengeteg mosás. Vékony volt, de már nőies. Kreolosan barna arca klasszikusan szép volt, bár mindig merev. Nem viháncolt, nem tette magát, ahogy egy tininél megszokott, mindig egyedül állt, a lánykoszorútól távolabb. Nem kapkodta a szemét a fiúk felé soha, álmodozva, magányosan állt. Nem tartozott sehová. Amolyan jótanuló típus volt, szolid, jó kislány. Gimis lehetett, diákos hátizsákjában kirajzolódtak a könyvek, és mindig a sulinál szállt le. Szokatlan volt ebben a kedélyes közegben a magány.
A fiatalokon kívül a felnőttek is egy laza csoportot képeztek, ha nem is beszélgettek sokat. A romák nagy hangon tárgyalták világuk híreit, cukkolták egymást, ők is együtt voltak.
A lány nem, ő egyedül volt. Saját utat járt, és ezen az úton még nem volt társa.
Amikor megjött a busz, és a tömeg - élükön a túlzottan is élelmes romákkal -, kedélyes közelharcban elfoglalta a helyeket, a lány szelíden kivárta a sorát. Sohasem ült. Magány vette körül a tömeg közepén, és az ablakon át nézte a tájat.

Hosszú évek óta nagyon sokszor láthatta… mégis csak a tájat nézte.

Cigány volt… világok közt félúton.

XXI. század, 2001 ősze.